2024. február 25., vasárnap 18:00
h-moll a rohanó mai világban
Ludmány Gábor – zongora
Műsor:
Joseph Haydn: h-moll Szonáta Hob XVI 32
Wolfgang Amadeus Mozart: h-moll Adagio K. 540
Alban Berg: h-moll Szonáta Op. 1
Liszt Ferenc: h-moll Szonáta
„A mai világ rohan. Ezzel elképesztő mennyiségű szorongás és félelem jár együtt. Liszt és Berg h-moll szonátája szerintem részleges megoldást nyújt ezekre a problémákra. Először is beszél róla, szóba kerül és az már segít, másodszor pedig mindkét műnek az alapja, hogy valami zenei témát megmutat minden oldalról és szemlélteti, (nagyon leegyszerűsítve): hogy a rosszban is van jó és a jó is lehet rossz. Gyakorlatilag mindenben ott van minden. Észre kell vennünk ebben a polarizálódó társadalomban, hogy egyik véleményünk sem lehet abszolút, nyitottnak kell lennünk. Meg kell vizsgálnunk mindent, minden oldalról mert az autó rohanhat, de az emberi kapcsolatok nem bírják a sebességet. Márpedig ha rohanunk akkor csakis hirtelen odavetett gondolatokat tudunk megosztani, azoknak pedig éle van.” (Ludmány Gábor)
A Sturm und Drang (magyarul: vihar és feszültség) amely leginkább irodalmi szellemi mozgalom, nagy hatással volt az 1770-es években íródott zeneművekre is. Ennek az égisze alatt íródott Haydn zongoraszonátája is h-mollban. A feszültség kifejezése érdekében akkoriban még más eszközökhöz folyamodtak, hisz nagyon erősen jelen volt a csembaló, mint hangszer a mindennapokban. A váratlan modulációk, trillák, hirtelen megtorpanások, szinkópált ritmusok mind az indulatok fokozódását eredményezik.
Mozart 1788-ban fejezte be a h-moll adagiot. Mindössze 12 év választja el Haydn h-moll szonátájától, mégis merően más. Mozart életművében is egy érdekes alkotás, mert csupán két hangszeres műve íródott h-mollban: ez az adagio és a K.285-ös fuvola kvartett lassútétele. Szabályos szonátaforma ellenére a mozarti melodikus dallamkezelés helyett sóhaj-szerű motívumok sorakoznak szinte végig. Olyan, mintha igyekezné rendszerezni a gondolatait, de feldúlt lelki állapota miatt, csak csapong minden a fejében.
Az első bécsi iskola két klasszikus zeneszerzője után a második bécsi iskola egyik mestere következik. Alban Berg tanulmányait egy 1910-ben kiadott h-moll zongora szonátával koronázta meg. Az egytételes mű elnyerte az Op.1-es jegyzékszámot, amely azért érdekes mert ez Berg egyetlen olyan szóló zongorára íródott műve, amely opus számot visel. Későromantikus hangzásvilága mellett, egzaltáltságig fokozódik a halálsejtelmes, szorongásos félelem a műben.
Liszt Ferenc egy korszak lezárásaként írta meg h-moll szonátáját. A zongorára való komponálása hosszú időre véget ért 1853-ban annak érdekében, hogy kitanulhassa a zenekari zeneszerzést. A mű fogadtatása közel sem volt a legjobb és több évtized kellett, hogy újra felfedezzék. Azóta az egyik legtöbbet előadott 19. századi zongoramű. Az egytételes szonátát sokan elemezték már formailag és történetet is adtak neki. A teljes igazságot talán sosem fogjuk megtudni a mű programjával és formai elrendezésével kapcsolatban, Somfai László így ír róla:
„…mindenből a legszélsőségesebbet, a legkockázatosabb karakterűt kereste: a heroikusan lázadó témaritmus, a grandiózusan dübörgő akkordkalapálás, az édes és kecses éneklés, az érzésteli, érzelmes, sőt szentimentális sóhajtozás, a szeszélyesen felcsattanó és csörömpölő kadenciázás, a gyorsuló száguldás-élmény, a szenvedélyes recitálás, a tompa magábaroskadás, mind-mind végletes alakjába kerülhetett bele ebbe a partitúrába – mert Liszt nagyon bízott a különleges dramaturgiai terv, a formamodell szervező erejében.”
Radó Dezső
