G. Horváth Boglárka festőművész kiállítása

Az Ember Embernek Embere sorozatom jól szemlélteti, mennyire hosszú időintervallumban készültek ezek a képek (2012- ) és ezzel még további hosszú éveket szeretnék foglalkozni. Érdeklődésem a téma iránt nem lankad, még ha közben el is távolodtam az alapkoncepciótól és gyakorlatilag feloldottam magamnak a határokat:
Ma már nem csak a konceptuális gondolkodású művészeket festem meg, hanem valójában mindenkit, aki elkezd foglalkoztatni valamilyen okból. Ezt azonban nem hátrányként, sokkal inkább előnyként élem meg, a szabad gondolkodás egy formájaként. A sor végtelenségig folytathatósága is különösen tetszik mindazon túl, hogy nem mondok ellent az alapfelvetésnek sem, miszerint évekig gondolkodtam azon, hogyan érlelődhetne össze képeimben minden, amivel eddig foglalkoztam: tér, idő, konceptuális gondolkodás, festészet, portré, csendélet.
Úgy tűnik számomra, a művészportrék sorozatomban ezeket sikerül együttesen működtetni, a közöttük érzékelhető feszültségeket és különbségeket kibékíteni egymással.

 Gondolatok:

1. Helyemet a festészetben a festők között keresem.
2. Elengedhetetlennek tartom a festészeten túl működő jelentős művészek gondolatiságának tanulmányozását és megértését, mivel azok meghatározó szerepet játszottak és játszanak a jelenlegi festészeti magatartások alakulásában is.
3. Korunkban a festőnek gondolkodnia kell arról, hogy ki ő és mit képvisel.
4. A gondolkodás sokszor túllépi a festői érzékenységet.
5. Állást szeretnék foglalni a festészet jelentősége mellett.

Koncept:

Gondolataimból arra jutottam, hogy van egy igen keskeny terület, amelyen belül érdemes kutatni, megismerni, a festészet mellett kitartva tisztelegni a festészeten túllépő alkotó művészet jelentős képviselői előtt. Hozzáállásuk a világhoz, a magukról alkotott képük, akcióik, észrevételeik, publikációk, dokumentációk formájában maradt csak fenn, ami egy konceptuális típusú művész esetében épp olyan fontos, ha nem még fontosabb, mint maga a múzeumban őrzött alkotás.
Különösen mai szemmel nézve lehet még fontosabb, hiszen a kortárs művészetben van egy évtizedek óta érzékelhető tendencia, amelynek a lényege, hogy a művész nem hagyományos értelemben vett művészetet hoz létre, hanem megelégszik annak dokumentálásával. A néző tehát a galériában a művészet dokumentumaival találkozik, ha pedig művészeti tárgyú könyveket lapozgat, azokban újabb, a művész tevékenységével kapcsolatos dokumentumokkal szembesül. Dokumentum dokumentum hátán, mondhatja a kívülálló, s ebben kétségtelenül van igazság. Meg abban is, amit az esztéták és a kritikusok mondanak: hogy ezeket a dokumentumokat nagyon sokféle módon lehet és kell kezelni.
Ami engem illet, én úgy kezelem őket, ahogy a festők magát a látványt mindig is kezelték.
Figyelem a dokumentumokat, különösen a nem művészi célzattal készült fényképeket – egy kicsit úgy, ahogy némely tájképfestők a természetet figyelték –, s a mintegy magától ikonszerűvé vált dokumentumokat visszafordítom a festészet nyelvére.
Portrékat festek az általam választott művészekről saját terükben, saját tárgyaikkal körülvéve, miközben a kép szerkezetén és a festés módján keresztül megpróbálok érzékeltetni valamit abból a szellemiségből, amelyről egyébként eddig csak más médiumok révén tájékozódhattunk.

Ezen a kiállításon ezekből a képeimből az eddigi legnagyobb, majdnem az összes festményemet -kölcsön kérve a már magántulajdonban lévő darabokat is- tartalmazó kiállítás lesz látható.