2024. február 8. csütörtök 18:00
Hanan Saif, szíriai képzőművésznő doktori kiállítása
2024. február 8-tól 18-ig Breuer Marcell terem
A kiállítást megnyitja: Dr. habil. Kicsiny Balázs DLA egyetemi tanár, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Tanácsának elnöke
Témavezető: É. Kiss Piroska
Hanan Saif vagyok, szíriai művész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori hallgatója.
Damaszkuszban éltem a háború éveiben, ami mindent megváltoztatott bennem: a hitemet, az álmaimat, és természetesen a művészi munkámat. Elkezdtem keresni mindennek a valódi értelmét, az igazi művészetet.
Az én koncepcióm a megfigyelésem két legfontosabb tárgyának (anya és gyerek) kölcsönhatása, a világhoz való viszonyuk és az abban való működésük tanulmányozása. Ezt a kettősséget határtalannak vélem, bár a háború elől menekülő szíriai nőként, aki magával cipel minden emléket, mindig azt fogom gondolni, hogy mindannyian veszélyben élünk.
Közel-keleti háttérrel szemtanúja voltam a szabadság, a női és gyermekjogok korlátozásának. Művészként magától értetődő foglalkozni ezzel a kérdéssel és megmutatni az egész világnak.
Magyarországra érkezvén és az itt töltött hat évem során tapasztaltam, hogy ezek a korlátok nem tűntek el. Más formában ugyan, de jelen vannak.
A nehézségek léteznek függetlenül attól, hogy ki vagy és hol vagy éppen. Művészi munkámban ennek az összetett életállapotnak a kivetítése érdekel, amit szírként élek meg, a semmi közepén.
Anya és gyermeke eltérő körülmények közötti egymásra hatásának különböző megjelenítésekkel történő bemutatása tükrözi a törekvésemet egy jobb jövőt ígérő utópisztikus fantázia megteremtésére.
Utam során, anyaként a saját történetemet vizsgáló nézőpontom megváltozott, és egy csoportról kezdtem beszélni, majd tudatosult bennem, hogy az anya képvisel engem és téged, mindannyiunkat. Ez maga a mindenség.
Mindig egy nő és gyermekei figurájával dolgozom, ábrázolandó a jelent és a jövőt.
A festményeim minket ábrázolnak, amikor mi vagyunk a szén, az üzemanyag az utánunk következőknek. Ábrázolom ezeket a fosszíliákat a föld mélyén és az elképzelt lenyomatokat egy sziklákon.
Jelenünk és jövőnk szemét és porrétegek alatt pusztul, és nincs elég bátorságom, hogy közvetett módon mutassak rá erre. Azt hiszem, tényleg elértük a határt, ezért határozottan mondom mindenkinek: PLEASE STOP!
My name is Hanan Saif and I’m a Syrian artist; I’m a doctoral student at the Hungarian University of Fine Art.
I lived in Damascus in the years of war. Because of that everything inside me changed my beliefs, my dreams, and of course my art.
I started to look for a true meaning for everything, for true art.
The idea behind my concept is about the mutual influence of what I consider my two most important objects (mother and child) and their relation to the world and how they interact within it. I think this binary is unlimited. However, as a Syrian woman who flees the war and carries with her all the memories would always think ‘We all live in danger’.
Coming back from a Middle Eastern background I witnessed the limitation of freedom and rights for women and children, of course, as an artist, it was my concern to point out this issue and present it to the whole world. When I came and lived in Hungary for more than six years, I think I realized that these limitations are just transforming into another shape but are not disappearing.
I acknowledge that difficulties will be there no matter who you are or where you are. In my artworks, I’m very interested in projecting this state of multiple lives, because as a Syrian I live it now I’m in the middle of no place.
Showing the effect or the influence shared between a mother and her child with different interpretations and under different circumstances reflects my pursuit to reach a Utopian Fantasy where the future is better.
My perspective through my journey changed from talking about a particular case of me as a mother, then I talked about a nation, and then realizing that mother would represent me and you, it’s nature.
I always worked with the figure of a woman and her children to represent the present and the future.
My paintings depict us when we are the coal/fuel for the next human/beings, I’m picturing the fossils underneath the ground, and I’m imagining the prints over a rock.
Our present and future would perish under layers of dust and I don’t have enough courage to point out this issue in an indirect way. I think we really have reached the limit and I’m now being brutally saying to everyone PLEASE STOP!