2026. március 10–14. (kedd–szombat) 18.00
Zalotay Elemér terem
A művészet néz, figyel és lát. Érzékel és érez. Miután átszűrte magán az élményt, amit az élet lepakolt elé, láttat, éreztet és fókuszt koncentrál. Bármelyik művészeti ágról is beszélünk, legyen az képzőművészet vagy az irodalom minden szegmense.
Az egész valahol, valamikor a kétezres évek elején kezdődött. Egyikőjük hozta a gyerekeit egy színjátszótáborba, a másik meg törődött velük. Mondhatni a majdani barátságnak ők, a gyerekek voltak a katalizátorai. Ott és akkor találkozott Laár Balázs és Váradi Szabolcs. Akkor még csak a festő figyelte az írót, rendezőt és „gyerekkondást”, de a kölcsönös szimpátia jelei már azokban az években kikerültek a véka alól.
Aztán teltek az évek, a távolság, ami a budapesti agglomeráció és a kaposvári színház között feszült kilométerekben ritkábbá tette a kapcsolódásokat, de minden évben egymástól függetlenül várták a nyarakat. Mikor a gyerekek kirepültek és a világ megismerése már fontosabbá vált a színháznál (még úgy is, hogy mind tudták, a táborokban mindenki tanult mindenkitől világot látni), az időtáv könyörtelen zakatolásával igazán elfoszlani látszott, ami látszólag meg se született még.
Balázs volt, aki először jelentkezett. Előbb csak rövid beszélgetések, majd lehetséges projektek, ötletek szándékával, amikből aztán nem született meg a várva vágyott kapcsolódás, ám a mag, amit a nyarak egymásutánja elpottyantott, nőni nőt rég belül. Majd egyszer csak Balázs átküldte Szabolcsnak egy festményét. Aztán még egyet. És még egyet. A másik, hol röviden, hol kicsit több szóval, hol csak egy emojival reagált. Aztán mikor még egy kép érkezett, valamit ő is látni kezdett. Másképpen, mint addig. Nem kívülről, hanem belülről. Hallani kezdte, amit lát. Leírta, ott, azonnal az üzenetben. Sokat bíbelődik szavakkal, ezért nem volt különösebben furcsa, hogy valami versféleség lett a válasz.
Ez aztán rendszeressé vált közöttük. Nem minden képre született vers, de nem veszítették el a lendületüket. Olyan is előfordult, hogy Szabolcs küldött verset és Balázs festett hozzá képet. Mikor már összegyűlt pár, Balázs elkezdete összerakni őket és kiposztolni. Nem okoztak földrengést a magyar kultúra rögvalójában, a maguk örömére csinálták az egészet (Szabolcs a jelen projekt születéséig nem is igazán volt biztos benne, hogy a versei, versek-e egyáltalán).
Aztán Balázs találkozott két fiatal lánnyal, Baróczi Ódrival és Vörös Rozival, akikkel együtt létrehoztak egy kulturális portált, a hajnali hármast. Itt írtak általuk szeretett kulturális eseményekről, videoajánlókat, rövid vicces szkeccseket, „élőzéseket” osztottak meg a csapat virtuális felületein. És miközben a kép/vers/kép projekt járta a maga útját, Balázs időnként kért Szabolcstól cikkeket, kritikákat az általa látott eseményekről, színházi előadásokról. Hamar kiderült, hogy a közös hang négyük közt is dolgozik, nem ütött rést a pajzson az „újfiú” érkezése, sőt mondhatni továbbra is működik a kémia.
Ez is oka és ötletadója lett annak, hogy ez a projekt végül megszületett. Szabolcs vetette fel, hogy mi lenne,
ha ezeket a képeket és a kihangosított mondatokat ténylegesen kihangosítanák: jelesül, ha csinálnának egy egynapos kiállítást, amikor színésznők felolvassák a képekkel együtt kiállított verseket. Már létezett az Balázs által csak a/4-es-ként emlegetett vers, ez adta az ötletet az collab nevének. Ugyanakkor lett mögötte egy filozófia is (hisz’ mit ér egy művészet filozófia nélkül?…):
1. a képzőművészet, ami a kép
2. az irodalom, ami a vers,
3. összekapcsolódásuk létrehozott egy harmadik,
önálló réteget a fúziójuk által, aminek
4. a negyedik rétege lett a színház, a színésznők felolvasása által. A magukat játékosan lírai redukcionistáknak hívó alkotók (hisz’ mit ér egy művészet eszmei irányzat nélkül?…) arra jutottak végül, hogy ez a projekt talán több napot is megérhetne egy napnál, és bár Balázs nem annyira szereti a kiállításokat (ki hallott már ilyet, hogy egy festő nem szeret kiállítani?…) és ugye Szabolcs se volt igazán biztos írásai irodalmi értékében (talán önző módon ezért is pattant ki a fejéből ez az egész kiállítósdi, a bizonyságért?…), helyet kerestek a kiállításnak. És Fuga Budapesti Építészeti Központ, ami egyben művészeti központ is, rendszeres kiállításokkal és koncertekkel, missziójának tekinti az önszerveződő kulturális tartalmak támogatását, örömmel fogadta be őket.